A betegek fizetéséről

47

Az aktuális munkaügyi miniszter közzétette a médiában, hogy jelentős béremeléseket léptettek érvénybe március elsejétől. A bejelentés igen fontos, mondhatni, brutálisan emelkedik az egészségügyi alkalmazottak bruttó fizetése. Ha mindez igaz, akkor egy klinikai főorvos bére – pótlékok nélkül – 14,5 ezer lejre emelkedik, amiből 9 ezernél valamennyivel többet kap kézhez. Hasonlóan jelentős az asszisztensek és a gyógyszerészek bérnövekedése, és ígéretesnek bizonyul a rezidensek fizetése is, hiszen mostantól 5700 lejes kezdőbér jár, amelynek 3000-nél magasabb a nettója. Több ismerősöm említette, hogy orvosegyetemet végzett gyermekük támogatása mostanság még nagyobb terheket rótt a családra, hiszen nem rendelkezvén diákjogokkal, ami társadalombiztosítási és utazási kedvezményt, kollégiumi lakhatást, meg hasonlókat tartalmaz, jelentősebb szülői háttér igénybevételére szorultak a fiatal orvosjelöltek, mint a korábbi hat évben. Egy szakorvos „előállítása” majdnem tíz év kitartást jelent szülőnek és gyermeknek egyaránt. Bírni kell, s megfelelően hozzá illik állni. Sokunkban megvan ez a képesség, a „tehetség”, a tehetősség, de nyögni kell közben, húzni az igát, hiszen sokunknál több gyermek s többirányú elkötelezettség lehet adott esetben. És van. Olyan ismerősöm, rokonom is akad, akinek gyerekét már idejekorán levadászták. Manapság vannak ösztöndíjak, amelyekkel ki lehet jutni közép- és nyugat-európai egyetemekre, nyelvtanulás és szakmai gyakorlat végett, s akkor már karnyújtásnyira a tartós kintmaradás esélye. Megtalálják a fiatalt a fejvadászok és a mézesmadzagok. Magyarország már nem annyira cél, inkább távolabbi öblök felé igyekeznek mostanság orvoslásra esküdött pályakezdő honfitársaink.
Nem tisztem, s nem is tudom tévedés nélkül kiszámítani, hogy mekkora veszteség az országnak, ha máshol vállal tartósan munkát egy diplomás pályakezdő. Horribilis összeg, bizonyára több tízezer euró, talán százezernél is magasabb összegű ez a pénz, ha egy befutható negyvenéves orvoskarrier füstölög át a semmibe. Nyilvánvaló, hogy ideje volt észbe kapnia az államvezetés felső szintjeinek. Ezek – talán – akkora fizetések, hogy megfontolják majd a gyermekeink a honi román (vagy székely) röghöz való kötődést. Ha most lennék fiatal, magam is elgondolkodnék ezen, főleg akkor, ha olyan lenne a szakmám. Negyed századdal ezelőtt egyébként mondhattak, ígérhettek volna bármit, semmi pénzért nem töltöttem volna idehaza azt a meghatározó öt-hat esztendőt. Bár mindvégig vonzott e kies kishaza, mégis húsz év kellett, hogy ez megtörténjék. Most a gyermekeim húztak, húznak el innen ezerrel. Ideiglenesen? Tartósan? Szerintem ezt maguk sem tudják.
Itt, ebben az elmaradott világhoz tartozó országban, amelynek java migrál, hogy profi világcsavargókat és kvázi menekülteket szolgálva keressen Volvóra, családi házra és hitelkártya-fedezetre, s a franc tudja, hogy mire valót, azt is illik tudni, kötelező megtapasztalni saját bőrön, hogy nem hangzott el árva szó sem arról, hogy mennyivel emelnék a betegek fizetését. Nyilvánvaló, vannak a köztiszteletnek és olykor közmegvetésnek örvendő politikusok, akiket mandátummal, pénzzel és előjogokkal már jól idekötött a rendszer, és vannak e demokráciának szolgái, őrzői, fenntartói, akiket mindig próbálnak úgy honorálni, hogy hű vazallusok maradjanak.
A termelő réteg méltó díjazásáról azonban nem rebesgetnek túl sok jót. Nincs ígérvény a görnyedő számára. Úgyszintén a kisvállalkozó is nyögi a sokkullancsos adók jármát. Vajon mi az oka? Miért nem ragyog fel a mi szemeink előtt is a 2000 vagy több eurós álomfizetés? Miért leszünk utolsókból ismét legutolsók? Talán meg sem bírná az ország, ha kispolgárrá tenné a proletárt. Bár végül nem nyer az orvostudomány, mindannyian belehalunk az életbe, de nem mindegy, hogy vissza tudnak-e doktoraink adni még ideig-óráig az életnek és a munka mezejének.
Meg kell termelni a fizetések keretét. És így jobb is lesz az eredmény és a közérzet, mert nem lesz hindu, bantu vagy palesztin a családorvosunk, s érthetően megmondja majd a doki, ha oda jutunk, hogy menjünk lejtőre, ha nem bírjuk már a hágót.

Simon Márton

A cikk a Hargita Népe március 6-i számában jelent meg.

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.